Függelék 10
Meszlényi Róbert Imre: A világhódító őstörténet (részlet)
Mérlegeljük most józan belátásunk szerint Herodotosz († Kr.e. 425) azon híradását, melyet a História című munkájában, a IV. könyv 85-143. rész közt írt. Herodotosz itt tudósít a világhódító perzsa király Dáriusz († Kr.e. 486) támadásáról, melyet a szkíták országa ellen indított. Ez a terület a Fekete-tengerbe (Pontuszba) ömlő Dunától (Isztertől) északra feküdt, hisz Dáriusz a Boszporusztól induló (IV. 85) 700'000 gyalogosát és lovasát, valamint 600 hajóból álló flottáját (IV. 87) oda irányította. Herodotosz szerint Dáriusz parancsára a hajóhad hidászai a Duna torkolatánál - a tengertől kétnapi hajóútra, ott ahol a folyam ágakra szakad - átkelésre alkalmas hidat építettek (IV. 89). Megtudjuk Dáriusz célpontjának hozzávetőleges távolságát is, ami körülbelül 30 napi menetelést vett igénybe, ugyanis ő visszajöttét 60 napra tervezte (IV. 98). Tehát a had 600-900 km távolságra is mehetett, ha csak napi 20-30 km-t számítunk az úttalan terepen. A perzsák sikertelen hadjárata tovább tartott, mint 60 nap (IV. 136), de szerencséjükre megmenekültek (IV. 142) és egy 30'000 fős csapat hátrahagyása után tengerre szálltak és visszahajóztak Ázsiába (IV. 143). Miközben Herodotosz az általam pontokba szedett hadjáratot leírta, megtudjuk tőle, hogy Dáriusz serege egy nyílt összecsapás reményében a Duna torkolatától északkeletre, a Dnyeper (Borüszthenész) folyó és a Meotisz közelébe is elkerült.
Ebben az elbeszélésben két különös dolog zavarja a józan gondolkodót:
– miért kellett az átkeléshez egy 600 hajóból álló folyami flotta, ha a sereg hídon vonult át, méghozzá fahídon, nem pontonhídon, amit teljes bizonysággal csak a IV. könyv 139. részéből tudunk meg és
– egyáltalán minek kellett hidat építeni, ha a Pontusz északi részén élő szkítákat Dáriusz hajóval is megközelíthette volna, hisz csapata hajóval ment vissza Ázsiába.
A nagy hódító vezérkara bizonyára a legkönnyebb és legkevésbé veszélyes megoldást választotta, így Dáriusz célpontja nem lehetett a pontuszi térség. Ő csakis nyugatra vagy északnyugatra, éppen a Kárpát-medencébe igyekezett, oda ahol a régészeti leletek szép számmal igazolják a szkíták őshazáját és mely terület népei felé vetette Zeusz „ragyogó szemeit” Homérosz († Kr.e. IX. sz.) Iliászában (a XIII. rész 1-6. sorában):
(1) τους μεν ’εα παρα τησι πονον τ’ ε’χεμεν και οιζυν
(2) Ζευς δ’ επει ουν τρωας τε και ‘Εκτορα νηυσι πελαδδε,
(3) νωλεμεως αυτος δε παλιν τρεπεν ’οσσε φαεινω,
(4) νοσφιν εφ’ ιπποπολων θρηκων καθορωμενος αιαν,
(5) μυδων τ’ αγχεμαχων και αγαυων ιππημολγων,
(6) γλακτοφαγων, ’αβιων τε, δικαιοτατον ανθρωπων.
(Zeusz miután Hektort és a trójaiakat a hajók felé vitte, ott is hagyta őket az örökös fáradalom és hadivész közt. Ő meg ragyogó szemeit visszafelé vetette, a lótenyésztő thrákok földjére, a közelharcos myzekére, az úri hyppemolgokéra [kancafejőkére], a galaktophagokéra [tej-, ill. sajtevőkére], és abiokéra, akik az emberiség legigazságosabbjai.)
Strabon († Kr.u. 12) e sorokról a Geographika című művében már forráskritikát is ír: „Azt, hogy ennél a homéroszi résznél az európai és nem az ázsiai myzeket kell értenünk, akkor válik világossá, ha figyelmet szentelünk a myzek szomszédaira. Ezek a hyppemolgok, a galaktophagok és az abiok, akik nem mások mint a kocsikon élő szkíták és szarmaták. Ők azonban még ma is a thrákokkal és a basztarnokkal keverednek, igaz többen vannak azok, akik az Iszteren túl, mint akik innen laknak, és ezen nemzetek közt élnek még különböző kelták, a bójok, a szkordiszkok, a tauriszkok.” (Strabon-Hylandro 1571, VII. 336
A bemutatott forráskritika nem csak a régészet tényszerű leletei mellé áll, hanem a Kárpát-medence lakóiról értékes kronológiai adatot is közöl, ami a Homérosz és Strabon közti időszak (Kr.e. IX. sz. - Kr.u. I. sz.).
Ha a szkíták központi területe a Kárpát-medence volt és – a logikai bizonyítékok szerint – Dáriusz a Duna-deltától nem északkeletre, hanem nyugatra szándékozott menni, akkor a flotta kérdéses szerepe is tisztázódik: azzal szerettek volna a Dunán felhajózni, de nem tudtak. Ugyanis az Al-Duna Széchenyiék szabályozása (1898) előtt hajózhatatlan volt, hisz medrének mélysége kisvíznél az 50 cm és 50 m határok közt változott, szélessége meg 200 m és 2 km közt (Révai Lexikon). A nagy perzsa király haditerve füstbe ment, mert Közép-Európa második legnagyobb folyama meglepő módon még kis hajók számára sem volt járható. Bizonyára mindenki kinevette volna Dáriuszt, ha ő e szégyenletes baklövését nem palástolja.
Persze e balfogás neki csak egy szégyenteljes kudarcot, de az egész őstörténetírás számára egy súlyos eltévelygést jelentett
Ezek után azt kérdezhetnénk, hogy Árpádék nem is ázsiaiak voltak? Nem, mert közülük csak egy olyan kis csoport jött Ázsiából, akik korábban Kárpát-medencei őslakosok voltak. Ugyanis a bronzkor végén a Kárpát-medence egy délre és keletre tartó népvándorlás kiindulópontja lett és ezért az Iliászban olvasható thrák-szkíta népek egy része Ázsiába, pontosabban az akkor még szinte lakatlan Altaj hegység környékére telepedett át, akiket idegen nyelvi befolyás nem ért és akiket a thrák-szkíták keleti ágának nevezhetünk....
A homéroszi idézetben olvasott „emberiség legigazságosabbjai”-t, az európai abioi szkítákat a későbbi antik írók már az Altaj környékéről említik. Az abioi szkíta nemzetség az összes nem rabszolga-társadalomban élő nép fölött álló „ázsiai” papi rend volt, akiktől az etikai vallások alapgondolata (kereszténység, bráhmanizmus, dzsainizmus, buddhizmus, kínai univerzizmus, párszizmus, zsidó vallás, iszlám) az egyistenhit származik. A honfoglaláskor, a rabszolgatartó rómaiak visszaszorítása után az Altaj hegységből, a saját aba (=atya) nevükről elnevezett Abakán térségből jövet foglalták el újból „isteni széküket”, a mai Abaúj és Háromszék vármegyénk közelében. Árpád népe – ahogy Strabontól is tudjuk –, mindig a Kárpát-medencében élt, de az ő katonai hatalmuk Trajanus idejétől (Kr.u. 107-től) Erdélyből 164 és a Dunántúlról 273 évre kiszorult.